
Κάρλος Βιτάλε (Carlos Vitale): Συνέντευξη στὸ “Πλανόδιον
– Ἱστορίες Μπονζάι”
ΕΡ: Μολονότι ἡ μικρὴ πεζογραφικὴ φόρμα, μυθοπλαστικὴ καὶ διδακτικὴ συνήθως, μᾶς εἶναι γνωστὴ ἀπὸ τὸν Αἴσωπο ἀκόμη, τοὺς ἀρχαίους παραδοξογράφους καὶ τὰ μεσαιωνικὰ ἀσκητικὰ καὶ ἁγιολογικὰ κείμενα, καὶ σ’ ὅλες σχεδὸν τὶς φιλολογικὲς παραδόσεις θὰ συναντήσουμε ἀρκετὰ ἀντίστοιχα παραδείγματα τόσο τὸν 19ο ὅσο καὶ τὸν 20ὸ αἰώνα, τὴν τελευταία δεκαπενταετία παρατηροῦμε μιὰ ἐκπληκτικὴ ἄνθισή της σὲ ὁλόκληρο τὸν κόσμο. Ποῦ κατὰ τὴν γνώμη σας ὀφείλεται τὸ φαινόμενο αὐτό;
C.V.: Ὀφείλεται στὸ γεγονὸς ὅτι ἡ μικρὴ πεζογραφικὴ φόρμα εἶναι ἕνα εἶδος ποὺ ταιριάζει σὲ αὐτὴ τὴν ἐποχὴ τρέλας καὶ ἄγχους στὴν ὁποία ζοῦμε, ὅπου κυριαρχεῖ τὸ ἀποσπασματικό, αὐτὸ ποὺ δὲν ἀπαιτεῖ ὑπερβολικὸ χρόνο ἀνάγνωσης. Τὸ μικροδιήγημα, ὡστόσο, μὲ τὸν τρόπο του, ἀπαιτεῖ καὶ αὐτὸ κάποια ἀφοσίωση, ἐπειδὴ πολὺ συχνὰ πρέπει νὰ τὸ διαβάσει κανεὶς μὲ ἠρεμία, ἀκόμη καὶ δυὸ ἢ καὶ τρεῖς φορές. Κατὰ τὴ γνώμη μου, ἕνα καλὸ μικροδιήγημα ἔχει περισσότερες ἀπὸ μία ἀναγνώσεις· μία ἐπιφανειακή, κατὰ τὴν ὁποία μένουμε στὴν ἁπλὴ ἱστορία καὶ μία ἄλλη, πιὸ βαθιὰ ἢ δεύτερη ἀνάγνωση, κατὰ τὴν ὁποία ἐπιχειροῦμε νὰ ἀποκωδικοποιήσουμε αὐτὸ ποὺ πραγματικὰ θέλουν νὰ ποῦν αὐτὲς οἱ λίγες γραμμές. Συχνὰ ἕνα μικροδιήγημα κρύβει ἕνα μεγάλο μυθιστόρημα μὲ πλοκὲς καὶ ὑπο-πλοκές· πρέπει ὅμως νὰ εἶναι κανεὶς γνώστης γιὰ νὰ τὸ ἀνακαλύψει.
ΕΡ: Παρακολουθώντας στὸν διεθνῆ ἱστοχῶρο τὶς σελίδες γιὰ τὶς μικρὲς ἱστορίες διαπιστώνουμε μιὰ σημαντικὰ ὑπέρτερη ἀνάπτυξη τῶν σχετικῶν ἱσπανόφωνων συνδέσμων. Ὑπάρχει κάτι τὸ ἰδιαίτερο στὴν ἱσπανόφωνη παράδοση ἢ στὶς σύγχρονες συνθῆκες τοῦ ἱσπανόφωνου κόσμου ποὺ νὰ δικαιολογεῖ αὐτὸ τὸ ξεχωριστὸ ἐνδιαφέρον;
C.V.: Πράγματι, οἱ ἱστοσελίδες ποὺ εἶναι ἀφιερωμένες στὶς μικρὲς ἱστορίες εἶναι πολυάριθμες καὶ αὐξάνονται καθημερινά, τόσο στὴν Ἱσπανία ὅσο καὶ στὴ Λατινικὴ Ἀμερική. Καθὼς ἐπίσης καὶ οἱ ἐκδοτικοὶ οἶκοι ποὺ ἐξειδικεύονται σχεδὸν ἀποκλειστικὰ σὲ αὐτὸ τὸ εἶδος. Ἀπὸ τὶς ἀρχὲς τοῦ 20οῦ αἰώνα ἀνθεῖ τὸ μικροδιήγημα στὴν ἱσπανικὴ γλώσσα. Ἀνάμεσα στοὺς πρώτους συγγραφεῖς, μπορεῖ νὰ ἀναφέρει κανεὶς τοὺς Ρουμπὲν Νταρίο, Βιθέντε Οὐϊδόμπρο, Χουὰν Ραμὸν Χιμένεθ, Χοσὲ Ἀντόνιο Ράμος Σοῦκρε, Ἀλφόνσο Ρέγιες, Γκαμπριέλα Μιστρὰλ ἢ Λεοπόλδο Λουγόνες. Μετέπειτα, τοὺς Χόρχε Λουὶς Μπόρχες, Χούλιο Κορτάσαρ, Ἀντόλφο Μπιόι Κασάρες, Ἀουγοῦστο Μοντερόσο, Χουὰν Χοσὲ Ἀρεόλα... Ἡ διαφορὰ εἶναι ὅτι σήμερα φαίνεται ὅτι τὸ μικροδιήγημα ἔχει ἀποσπαστεῖ ἀπὸ τὸ διήγημα δημιουργώντας ἕνα νέο εἶδος ἢ ὑπο-κατηγορία, μὲ τὶς ἰδιαιτερότητές της. Ὅπως ἀνέφερα καὶ προηγουμένως, οἱ συνθῆκες ζωῆς, ὄχι μόνο στὸν ἱσπανόφωνο κόσμο ἀλλὰ σὲ ὅλες τὶς «πολιτισμένες» χῶρες, εἶναι ἰδανικὲς γιὰ τὴν ἄνθιση τοῦ μικροδιηγήματος.
ΕΡ: Τί κατὰ τὴ γνώμη σας συνιστᾶ τὸ “μικρὸ” ἢ “ὑπερμικρὸ” διήγημα; Ἐκτὸς ἀπὸ ἕνα περιορισμένο ἀριθμὸ λέξεων (καὶ ποιός μπορεῖ ἢ θὰ πρέπει νὰ εἶναι αὐτός) ὑπάρχουν κάποια ἄλλα ἐσωτερικὰ δεσμευτικὰ στοιχεῖα ποὺ τὸ χαρακτηρίζουν, ὅπως πλοκή, χαρακτήρας ἢ χαρακτῆρες, λύση, ἢ ἄλλα;
C.V.: Ἕνα μικροδιήγημα μπορεῖ νὰ ἀποτελεῖται ἀπὸ 4 λέξεις, ὅπως τὸ «Ἐπιτάφιο Ἐπίγραμμα» («Ἦλθον, εἶδον καὶ ἀπῆλθον»), ἢ 200, τὰ ὅρια εἶναι συζητήσιμα. Πολλοὶ θεωροῦν ὅτι τὸ ἀνώτατο μέγεθος εἶναι μία σελίδα. Ἕνα ἀπὸ τὰ πιὸ σημαντικὰ χαρακτηριστικὰ τοῦ μικροδιηγήματος εἶναι τὸ γεγονὸς ὅτι πρέπει νὰ διατηρεῖ τὴν ἔνταση ἀνὰ πάσα στιγμή, ἀντίθετα μὲ ὅ,τι συμβαίνει μὲ τὰ μεγαλύτερα διηγήματα ἢ μὲ ἕνα μυθιστόρημα, ὅπου ὑπάρχει χῶρος γιὰ «κενὰ διαστήματα». Στὸ «ὑπερμικρὸ» διήγημα, ὅπως καὶ στὴν ποίηση, ὅλα πρέπει νὰ σημαίνουν κάτι. Δεδομένου ὅτι εἶναι ἀδύνατο νὰ δημιουργήσει κανεὶς χαρακτῆρες μὲ πραγματικὴ ὀντότητα ἢ νὰ ἀναπτύξει τὴν ψυχολογία τους, κάθε κείμενο ἀπαιτεῖ τεράστια προσοχὴ ἐκ μέρους τοῦ ἀναγνώστη, ὁ ὁποῖος, κατὰ κάποιο τρόπο, ὀφείλει νὰ συμπληρώσει αὐτὸ ποὺ τοῦ προσφέρεται, ἀντιλαμβανόμενος τὴν ἀναφορὰ σὲ κάποιο συγκεκριμένο γεγονός, μιὰ κινηματογραφικὴ ταινία ἢ ἕνα μυθιστόρημα. Ὅλα τὰ παραπάνω θὰ μποροῦσε κανεὶς νὰ τὰ συνοψίσει στὶς ἑξῆς προϋποθέσεις: οἰκονομία λόγου, λιτότητα χωρὶς ἰδιαίτερη πλοκή, λεξιλογικὸς πλοῦτος, ἀκρίβεια στὴν ἐπιλογὴ τῶν λέξεων καὶ εἰρωνεία, παρὰ χοντροκομμένο χιοῦμορ.
ΕΡ: Ἐσεῖς ὡς συγγραφέας ὑπερμικρῶν διηγημάτων τί δεσμεύσεις ἀναλαμβάνετε στὸ γράψιμό τους;
C.V.: Ἡ μοναδική μου δέσμευση εἶναι, κατὰ κάποιο τρόπο, μὲ τὸν ἑαυτό μου καὶ συνίσταται στὴν πρόκληση νὰ δημιουργήσω τὸ καλύτερο δυνατὸ κείμενο, σύμφωνα μὲ τὶς ἱκανότητές μου. Τὸ ἴδιο ἰσχύει εἴτε γράφω ἕνα ποίημα, εἴτε ἕνα μικροδιήγημα ἢ ἕνα σύντομο ἄρθρο. Κατόπιν εἶναι ἡ σειρὰ τοῦ ἀναγνώστη, ποὺ ἔχει καὶ τὸν τελευταῖο λόγο, νὰ ἀποφασίσει ἐὰν πέτυχα τὸ στόχο μου ἢ ὄχι.
ΕΡ: Θεωρεῖτε τὴν ποιητικὴ πρόζα (poème en prose) συγγενικὴ ἢ συμβατὴ μὲ τὰ ὑπερμικρὰ διηγήματα;
C.V.: Ναί, τουλάχιστον σὲ κάποιες περιπτώσεις καὶ σὲ ὁρισμένους δημιουργούς. Δὲν θὰ τολμοῦσα ὅμως νὰ εἶμαι ἀπόλυτος σὲ αὐτὸ τὸ ζήτημα. Βέβαια, ὑπάρχουν συγγραφεῖς ποὺ τὰ κείμενά τους εἶναι ἀποκλειστικὰ «ἀφηγηματικὰ» καὶ ἄλλοι ποὺ κινοῦνται στὸ ὅριο μεταξὺ τῶν δύο εἰδῶν. Θεωρῶ ὅτι τὸ δικό μου ἔργο ἀνήκει σὲ αὐτὴ τὴ δεύτερη κατηγορία.
ΕΡ: Τὸ πιὸ μακρινὸ σημεῖο ποὺ μπορεῖ νὰ φτάσει ἕνας ποιητὴς ποὺ θέλει νὰ διαφοροποιηθεῖ ἀπὸ τὴν ποίηση πρὸς τὴ μεριὰ τῆς πεζογραφίας, εἶναι, συνήθως, τέτοιες μικρὲς ἱστορίες. Ἐπιβεβαιώνετε ἐσεῖς μιὰ τέτοια ἀντίληψη; Πιστεύτε πὼς αὐτὲς οἱ μικροϊστορίες θὰ μποροῦσαν νὰ θεωρηθοῦν ἕνας τόπος συνάντησης ποίησης καὶ πεζογραφίας;
C.V.: Στὸ ἔργο μου συμβαίνει ἀκριβῶς αὐτό· στὴν Ἀγένεια τοῦ αὐτόχειρα ὑπάρχουν κείμενα ποὺ θὰ συγκαταλέγονταν ἀναμφίβολα στὴν ὑπερσύντομη ἀφήγηση, ἐνῶ ἄλλα θὰ μποροῦσαν νὰ θεωρηθοῦν ὡς ποιητικὴ πρόζα, ἱστορίες, ἀφορισμοί, εὐφυολογήματα... Σὲ αὐτὴ τὴ ἀχνὴ γραμμή, τὴν ὄχι ἰδιαίτερα σαφῆ, εἶναι ποὺ αἰσθάνομαι πιὸ ἄνετα. Ὡστόσο, ὑπάρχουν πολλοὶ ποιητὲς ποὺ ὅταν γράφουν σὲ πεζὸ λόγο, δημιουργοῦν μακροσκελῆ μυθιστορήματα. Δὲν θὰ τὸ διακινδύνευα, λοιπόν, νὰ ἐπιβεβαιώσω ἢ νὰ ἀρνηθῶ ὁτιδήποτε μὲ κατηγορηματικὸ τρόπο.
ΕΡ: Ἔχετε ἀσχοληθεῖ συστηματικὰ μὲ τὴ μετάφραση τῆς ἰταλικῆς ποίησης. Γιὰ πολλοὺς ἡ μετάφραση τῆς ποίησης εἶναι μιὰ οὐτοπία, ἀφοῦ σύμφωνα μὲ μιὰ ὁρισμένη ἀντίληψη “ποίηση εἶναι αὐτὸ ποὺ χάνεται στὴ μετάφραση”. Περιμένει καλύτερη τύχη τὴν μετάφραση τῶν ὑπερμικρῶν διηγημάτων;
C.V.: Πράγματι, συνηθίζουν νὰ λένε ὅτι “ποίηση εἶναι αὐτὸ ποὺ χάνεται στὴ μετάφραση”, ἀλλὰ ἐγὼ διαφωνῶ κάθετα μὲ αὐτὴ τὴν ἄποψη. Ἔχω διαβάσει, γιὰ παράδειγμα, ἐκπληκτικὲς μεταφράσεις ἑλλήνων ποιητῶν, ὅπως τοῦ Σεφέρη, τοῦ Καβάφη ἢ τοῦ Ρίτσου καὶ δὲν ἔχω τὴν αἴσθηση ὅτι ἡ ποίηση ἀπουσίαζε ἀπὸ αὐτές. Ἡ μετάφραση τῆς ποίησης ὄχι μόνο εἶναι ἐφικτή, ἀλλὰ καὶ ἀπαραίτητη. Χωρὶς τὴ μετάφραση θὰ ἤμασταν ἀκόμη περισσότερο ἀδαεῖς. Ἐὰν ὁ μεταφραστὴς εἶναι καλὸς γνώστης τῆς γλώσσας-ἀφετηρίας καὶ τῆς γλώσσας-ἄφιξης, καὶ ἔχει καλὸ ποιητικὸ «αὐτί», ἡ μετάφραση μπορεῖ νὰ εἶναι πολὺ ἐπιτυχημένη, χωρὶς νὰ προδίδει τὴν ὀμορφιὰ τῶν στίχων τοῦ ποιητῆ, οὔτε ὡς πρὸς τὸ νόημα οὔτε ὡς πρὸς τὴ μουσικότητα· ἤ, τουλάχιστον, ἡ μετάφραση μπορεῖ νὰ καταφέρει νὰ τὰ προσεγγίσει ὅσο τὸ δυνατὸν περισσότερο. Θὰ ἤμουν ἱκανοποιημένος ἐὰν ἡ μετάφραση τῶν μικροδιηγημάτων μου εἶχε τὴν ἴδια τύχη μὲ τὴ μετάφραση τῶν ποιημάτων μου. Ἡ συνεύρεση ἑνὸς καλοῦ συγγραφέα μὲ ἕναν καλὸ μεταφραστῆ εἶναι ἡ ἀπόλυτη εὐτυχία. Μιὰ κακὴ μετάφραση, τὸ γνωρίζω ἐκ πείρας, μπορεῖ νὰ καταστρέψει ἐντελῶς τὴν ἀξία ἑνὸς ἔργου. Ὁ μεταφραστὴς πρέπει νὰ ἔχει ἐπίγνωση ὅτι ἐργάζεται μὲ ἕνα «εὐαίσθητο» ὑλικὸ καὶ συνάμα ξένο, ποὺ δὲν ἀποτελεῖ δικό του ἔργο καὶ γι’ αὐτὸ τὸ λόγο δὲν μπορεῖ νὰ τὸ κάνει ὅ,τι θέλει. Ὁ συγγραφέας δικαιοῦται σεβασμό.

Πηγή: Πρώτη δημοσίευση.
Carlos Vitale (Μπουένος Ἄιρες, 1953). Ποιητής, διηγηματογράφος καὶ μεταφραστὴς ποίησης ἀπὸ τὰ ἰταλικὰ καὶ καταλανικά . Σπούδασε Ἱσπανικὴ καὶ Ἰταλικὴ Φιλολογία. Ζεῖ στὴ Βαρκελώνη ἀπὸ τὸ 1981. Δημοσίευσε μεταξὺ ἄλλων: Unidad de lugar (2004), Fuera de casa (2004).
Μετάφραση ἀπὸ τὰ Ἰσπανικά:
Ἀλεξάνδρα Γκολφινοπούλου (Πάτρα, 1967). Ζεῖ καὶ ἐργάζεται στὴ Μαδρίτη. Ἡ ἀπόδοση τῆς συλλογῆς διηγημάτων Ἡ ἀγένεια τοῦ αὐτόχειρα στὰ ἑλληνικὰ εἶναι ἡ πρώτη της λογοτεχνικὴ μετάφραση.
********
[Ἀκολουθεῖ ἡ συνέντευξη στὸ ἱσπανικὸ πρωτότυπο:
Planodion-BonsaiStories: A pesar de que el minicuento, con fines narrativos o didácticos la mayoría de las veces, nos es conocido desde Esopo, los paradoxografos griegos y los textos teológicos medievales, y pese a que encontramos ejemplos de forma breve en la tradición de muchas literaturas nacionales a lo largo de los siglos XIX y XX, es cierto que los últimos quince años la narración hiperbreve se cultiva con éxito en todo el mundo. ¿A qué se debe según su opinión este fenómeno?
Carlos Vitale: A que el minicuento es un género que se adecúa a esta época de locos, de prisas, que vivimos, en la que prima lo fragmentario, lo que no exige demasiado tiempo de lectura. El minicuento, no obstante, a su manera, también requiere una cierta dedicación, porque en ocasiones debe leerse con calma e incluso dos o tres veces. En mi opinión, un buen minicuento tiene varias lecturas, una superficial, en la que nos quedamos con la mera anécdota, y otra más profunda o segunda lectura en la que intentamos desentrañar lo que dicen de verdad esas pocas líneas. Es habitual que un minicuento oculte una larga novela con tramas y subtramas, pero hay que saber encontrarla.
Planodion-BonsaiStories: Observando los sitios electrónicos dedicados a la narrativa hiperbreve notamos la numerosa presencia de sitios en español. ¿Hay algo en la tradición literaria hispana o las condiciones actuales de vida en el mundo hispano que justifique este particular interés?
Carlos Vitale: Es verdad, los sitios electrónicos dedicados a la narrativa hiperbreve son numerosos y aumentan día a día, tanto en España como en América Latina. Y también las editoriales dedicadas casi exclusivamente a este género. Desde principios del siglo XX se cultiva el minicuento en lengua española. Entre los primeros autores, puede recordarse a Rubén Darío, Vicente Huidobro, Juan Ramón Jiménez, José Antonio Ramos Sucre, Alfonso Reyes, Gabriela Mistral o Leopoldo Lugones. Más tarde, a Jorge Luis Borges, Julio Cortázar, Adolfo Bioy Casares, Augusto Monterroso, Juan José Arreola… La diferencia es que en la actualidad parece haberse desgajado del cuento en general formando un nuevo género o subgénero con sus propias particularidades. Como decía en la pregunta anterior, las condiciones de vida, no sólo en el mundo hispánico, sino en todos los países “civilizados” son ideales para el florecimiento del minicuento.
Planodion-BonsaiStories: Según su punto de vista ¿qué es la narrativa breve o hiperbreve? Aparte del número reducido de palabras (por cierto ¿de cuántas palabras estamos hablando?) ¿existen algunas otras características particulares en lo referente a la trama, los personajes, el desenlace, etc.?
Carlos Vitale: Un minicuento puede tener 5 palabras, como mi “Epitafio” (“Vine, vi y me fui”), o 200, los límites son muy discutibles. Muchos piensan que la longitud máxima es de una página. Entre las características más relevantes del microrrelato está el hecho de que debe mantener en todo momento la tensión, diversamente de lo que ocurre con un relato más largo o una novela, en la que puede haber sitio para los “espacios vacíos”. En el relato hiperbreve, como en la poesía, todo debe ser significativo. Dado que es imposible crear personajes que tengan una verdadera entidad o desarrollar su psicología, cada texto exige una enorme atención por parte del lector, que, de algún modo, debe completar aquello que se le ofrece, captando la referencia a un determinado acontecimiento, a una película o a una novela. Todo ello quizá podría sintetizarse en estos requisitos: economía verbal, austeridad con un mínimo de combinaciones, riqueza de vocabulario, precisión de la palabra escogida e ironía, más que humor vulgar.
Planodion-BonsaiStories: Usted, como escritor de minicuentos, a la hora de escribir ¿siente que asume una serie de compromisos propios del género? ¿cuáles son ellos?
Carlos Vitale: No, mi único compromiso es, en cierto modo, conmigo mismo, y consiste en el desafío de que el texto sea tan bueno como yo sea capaz de hacerlo. Tanto si escribo un poema, un minicuento o un breve artículo. Después viene el lector, que tiene la última palabra y decide si he acertado o no.
Planodion-BonsaiStories:¿Considera que la prosa poética guarda relaciones de parentesco con la narrativa hiperbreve?
Carlos Vitale: Sí, al menos en algunas ocasiones y en ciertos autores. Pero no me atrevería a constituirme en árbitro de esta cuestión. Eso sí, hay autores que escriben textos que son exclusivamente “narrativos” y otros que se mueven en un territorio más fronterizo entre ambos géneros. Creo que mi caso entraría en esta segunda categoría.
Planodion-BonsaiStories: Se dice que un poeta que quiere pasar de la forma poética a la narrativa lo hace a través de la narrativa breve. ¿Está usted de acuerdo con dicha opinión? ¿Considera que los minirrelatos son un lugar de encuentro de la poesía con la narrativa?
Carlos Vitale: En mi obra es efectivamente así, en Descortesía del suicida hay textos que entrarían sin ninguna duda en la narrativa hiperbreve, pero otros podrían considerarse poemas en prosa, anécdotas, aforismos, ocurrencias… Es en esa línea nebulosa, no demasiado marcada, donde me siento más cómodo. Sin embargo, hay muchos poetas que cuando hacen narrativa escriben largas novelas. No me arriesgaría, pues, a asegurar o negar nada de manera definitiva.
Planodion-BonsaiStories: Usted es un traductor consumado de la poesía italiana al castellano. Para muchos, la traducción de la poesía es una utopía, puesto que creen que “poesía es lo que se pierde en la traducción”. ¿Qué opina de la traducción de los minicuentos? ¿les espera mejor suerte?
Carlos Vitale: Es cierto, suele decirse que la “poesía es lo que se pierde en la traducción”, pero yo no estoy del todo de acuerdo. Yo he leído, por ejemplo, magníficas traducciones de poetas griegos, como Seferis, Cavafis o Ritsos, y no me parece que la poesía hubiera estado ausente de ellas. La traducción de poesía no sólo es posible, sino necesaria. Sin la traducción, seríamos aún más ignorantes. Si el traductor es un buen conocedor de la lengua de partida y de llegada, y tiene buen “oído” poético, la traducción puede ser muy lograda. Y sin traicionar la belleza de los versos del poeta, ni en su sentido ni en su música. O aproximándose al máximo a ellos. Yo me conformaría con que la traducción de mis minicuentos tuviera la misma suerte que la mis libros de poesía. La confluencia de un buen autor con un buen traductor es la completa felicidad. Una mala traducción, lo sé por experiencia, puede desvirtuar gravemente una obra. El traductor debe ser consciente de que está trabajando con un material “sensible” y ajeno, que no es su propia obra y, por tanto, no puede hacer con ella lo que quiera. El autor merece respeto.
* Ἡ μετάφραση τῶν ἐρωτημάτων στὰ Ἱσπανικὰ ἔγινε ἀπὸ τὸν συνεργάτη τοῦ ἱστολογίου Κωνσταντῖνο Παλαιολόγο. ]
Filed under: ΑΝΑΦΟΡΕΣ,Γκολφινοπούλου Αλεξάνδρα,Vitale Carlos | Tagged: Carlos Vitale,Διήγημα | Τὰ σχόλια στὸ Κάρλος Βιτάλε (Carlos Vitale): Συνέντευξη στὸ “Πλανόδιον – Ἱστορίες Μπονζάι” ἔχουν κλείσει